Lásd, ami mögötte van...
Napfényes tavaszi délután volt, olyan fajta, ami a szabadba csalogatja az embert. Leültem a téren, gyönyörködve a Dómban, és hozzáláttam a szendvicsemhez. Jól esett szememnek a tér, hogy a városi zsúfoltság közepén itt most kicsit megpihenhet, elveszhet a távolságban, monumentalitásba. Gondolataimba merülve fogyasztottam aznapi ebédem, amikor hirtelen felreppent mellőlem a padról a szendvicseszacskóm. Egy pillanat volt csupán és már több méter magasban repült. Először hirtelen bosszúság fogott el; „a fene, mért nem vigyáztam jobban, olyan magasra vitte a szél, hogy esélyem sincs összeszedni”. De ahogy szememmel követtem a magasban úszó zacskót, tovatűnt ez a gondolat, kiszorította fejemből az érzés, ami a nejlont nézve jött elő. Figyeltem ahogy mozog, mintha táncolna, kecsesen és lágyan megpördül, felreppen, majd lefelé száll, de ismét elindul felfelé. Egy gyerek hangját hallottam, aki épp a szüleivel sétált el a 4-5 méter magasságban táncoló zacskó alatt: „Nézzétek milyen szép! Egy zacskó!” A szülei felnéztek, majd az anyja megszólalt, „Zacskó? Ja, igen egy zacskó!” 
Konstatálta kissé lekicsinylő hangon, hogy gyermeke egy szemétdarbban gyönyörködik, majd férjével összenézve, nevetve haladtak tovább. Igazuk volt, egy szemét darab kószált a levegőben, ugyanakkor a gyereknek is igaza volt, mert szép volt. A szépség nyilvánvalóan nem a plasztikból fakadt, ő csak eszköz volt arra, hogy az őt mozgató láthatatlan erő formát öltsön, megvillantsa kecses áramlását, légies táncát. Tovább gyönyörködtem benne, könnyed lejtésével bejárta az egész teret, de egyre lejjebb ereszkedett. Arra gondoltam, talán ha még egy kis ideig szemmel tartom itt lehetek, amikor a szél már megunja a játékot, és akkor az élettől megfosztott zacskót, mint elszórt szemetet a rendeltetési helyére vihetem. És valóban, az eleinte csak 4-5 méteres magasságban táncoló tasak fokozatosan egyre lejjebb és egyre közelebb suhant hozzám. Amikor már elérhető magasságban szállt, elindultam felé, és amint megközelítettem csintalanul meglibbent a másik irányba, a közeli padon üldögélő nyugdíjas házaspár feje fölött siklott ki kezem közül. De továbbra is egyre alacsonyabb magasságban folytatta útját, így nem adtam fel és nyomába eredtem. Kissé eltávolodott tőlem, amikor hirtelen egy arra sétáló lány lábára simult. A lány megállt, csodálkozva nézett le lábára, és igyekezett megszabadulni az udvariatlan „hódolótól”, majd miután sikerrel járt tova sétált. A szatyor magasba reppenése óta most először a földre zuhant és kiterült ( megviselhette a visszautasítás… -) Kihasználva pillanatnyi letargiáját, ott teremtem és elkaptam a szökevényt.
A kis epizód után hazafelé menet az jutott eszembe, milyen kedves pár perctől fosztottam volna meg magam, ha dühömmel foglalkozva (hogy szemeteltem), elsietek a „tett színhelyéről”. Nem láttam volna, hogy milyen szépen táncol a szél…
Ez a jelenség helytől és időtől függetlenül többeket megihletett már, például az Amerikai Szépség című film alkotóit is: